Ajándékba kaptam ezt a könyvet, mikor Indiába készültem. Az utazás után olvastam csak ki, de úgy érzem legalább akkora hatással volt rám, mint maga a távol-keleti tapasztalás.
"Szűkülő, egyre konkrétabbá váló emberi és tárgyi környezetünk talán azt az élményt hiányolja leginkább, mely Kelet-Ázsia lakóit minden korban megajándékozta a teljesség érzetével, minden korban kárpótolta az anyagivá változott szellemi értékekért, a szorongássá változott otthonosság-érzésért. Valószínűleg ez a legjellemzőbb Ázsia-élmény: a végtelenség szabadító élménye."
Én csak két hetet töltöttem Indiában, ami közel sem elég ahhoz, hogy megértsem, befogadjam az ottani kultúrát. Gabi, a jógaoktatóm azt tanácsolta, hogy legalább két hónapra menjek, mert ennyi idő kell ahhoz, hogy a szem és a lélek is megszokja. Ennek ellenére sokkal mélyebben megérintett (amire persze itthon jöttem rá), mint gondoltam. Megkaptam azt, ami miatt mi nyugatiak elkezdünk jógázni vagy a keleti tanok felé fordulni: érzelmi békét és szellemi csendességet.
A könyv tanításai is pontosan ezt nyújtják, leszámítva az utolsó fejezetet. Ebben a részben állítja szembe az író Keletet és Nyugatot, melyik hova jutott milyen eszközökkel, milyen áron. Ezerszer tanulságosabb, mint a National Geographic gondolatébresztő filmje Leonardo DiCaprioval.
"ha valóban komolyan vágyunk fékező eszközökre, amelyek lassítják az egyre kimerítőbb nyugati iparkodást, ha valóban nem akarjuk már holnapra felélni minden fizikai és szellemi lételemünket, megszüntetni létfeltételeinket, akkor már ma el kell tanulnunk a régi kelettől, és már ma alkalmaznunk kell jól kidolgozott fékezési technikákat. El kell tanulnunk tőlük az "egy helyben topogás" művészetét, és úgy kell alkalmaznunk a kényszeres nyugati fejlődéseszme helyett, ahogy ők tették: több évezredes "fejlődésképtelenségük", "stagnálásuk" idején is biztonsággal tartották kézben gazdaságukat, lelkesen ápolták, gazdagították kultúrájukat. "Egy helyben topogtak", mégsem maradtak le semmiről, mert nem siettek sehová."
